Reviews

A fiatal balettművész, Simon István mesél első Diótörő-élményeiről, arról, hogy mit is lehet Solymosi Tamástól tanulni, a drezdai táncéletről, William Forsythe-ról és Mats Ekről, két olyan alkotóról, akikkel dolgozhatott.





–Decemberben tért vissza a budapesti Operaházba, ahol háromszor táncolta Diótörő herceg szerepét Csajkovszkij balettjében. Sok gyerek kap kedvet az előadás után a tánchoz. Ön is így ismerkedett meg a balett műfajával?

– Kiskoromban rendkívül mozgékony gyerek voltam, a szüleim szerették volna, ha lekötöm magam valamivel. Először karatézni kezdtem, de ezt az orvos nem javasolta. Inkább a tánc felé irányított, ami „nem olyan megterhelő”. Így kerültem szülővárosomban, Marosvásárhelyen a Mini Arabeszk nevű iskolába, ahol nem igazán táncoltam, mert az nem különösen keltette fel az érdeklődésemet. Inkább az izgatott, hogyan próbálhatom ki a teremben azokat a virtuóz trükköket, amiket a tévében a tornászoktól láttam. Egyszer tehetségkutatók érkeztek Budapestről, akik növendékeket kerestek a Magyar Táncművészeti Főiskolára. Engem is kiválasztottak. A szüleim bátorítottak hogy menjek, ha szeretnék, én persze „fel akartam jutni” Pestre. Egyből második évfolyamba kerültem, hiszen tanultam már táncot, még ha nem is tudtam pontosan a lépések nevét és az elemeket. Nehéz volt az első néhány hónap. Emlékszem, volt egy növendéktársam, aki mindig azt mondta: Gyerek, téged ki fognak rúgni, te annyira béna vagy! Emiatt egyre keményebben dolgoztam, nagyon szégyelltem volna hazamenni, amikor a szüleim annyi mindent áldoztak fel azért, hogy itt tanuljak. Idővel egyre ügyesebb lettem. Színpadra először A diótörőben léptem, kiskatonaként, tizenegy évesen. Mivel nem voltam budapesti, nem tervezték, hogy felléptetnek, de azért én minden előadást megnéztem. Egyszer az egyik növendék nem érkezett meg időben, ekkor „megtaláltak” engem. Amikor varrták rám a ruhát, megérkezett az eredeti fiú, én pedig ott álltam sírásra görbült szájjal. Janács Evelyn mesternő megsajnált, és azon az előadáson öt kiskatona helyett hat masírozott végig az Operaház színpadán.

–Hosszú szünet után a kiskatonából nemrég Herceg lett. Szerződése külföldre köti, hogyan sikerült időt szakítania a Magyar Nemzeti Balett felkérésének?

– Fontos számomra, hogy két év után ismét Magyarországon léphetek fel. A Nemzeti Balett igazgatója, Solymosi Tamás hívott, hogy táncoljam el A diótörő címszerepét. Örülök, hogy olyan időszakban van lehetőségem vele dolgozni, amikor már igazgató, de még aktív táncművész. Amikor bejött a próbára, olyan szakmai fogásokat, technikai trükköket mutatott, amelyek segítettek és rendkívül sokat merítettem belőlük. Tamás egyébként úgy figyel a partnernőire, ahogy azt senkitől sem láttam. Különleges érzéke van hozzá. Lehetőséget se ad arra, hogy a balerina nehéz helyzetbe kerüljön, annyira előre gondolkodik és korrigál.





–Mikor vált növendékből tudatos táncművésszé?

– Akkor vált világossá, hogy ez nem csak egy iskolai feladat, amikor először elkezdtem sérülni. Túlterheltek, én pedig tiszta erőből akartam mindent. Volt egy elég rossz szokásom, büntettem magam. Nem érdekelt, ha fáj, csinálni akartam mindenképpen. A testem egyszer csak azt mondta, állj! Kilencedik évfolyamban megsérültem, miután helyrejöttem, táncoltam, de előjött egy régi sérülésem. Ez az iskola után, táncosként is gondot jelentett, de tovább dolgoztam a fájdalom ellenére, mígnem az első turnénkon elszakadt egy ín a térdemnél. Nagyon komolyan vettem a rehabilitációt. Átgondoltam, mi a fontos az életemben, és akarom-e ezt a szakmát. Sok idő telt el, mire megjött a válasz. Rájöttem, hogy csak akkor érdemes, ha jól csinálom. Azóta mindig jelez a testem, ha alábbhagy a motivációm. Ha nem dolgozom teljes odaadással, elveszek, semmi vagyok. A tánc végtelen kielégülést ad, minden részében találok örömet. A művészi kifejezés a színpadon, a felkészülés, a karakterformálás, a mindennapos gyakorlás – olyan, mint egy játék, örökös önfejlesztés. Megtanultam jobban bízni másokban, és rájöttem, nem ér kevesebbet a produkcióm, ha egy csapat áll mögötte. A jelenlegi igazgatóm, Aaron Watkin és a Semperoper Ballett vezető mestere, Gamal Gauda művészileg és emberileg is mellettem áll. A mai napig sokat segít a volt mesterem, Macher Szilárd, barátságával és szakmai véleményével, valamint Hatala Boglárka, a Semperoper Ballett és a The Forsythe Company egészségügyi szakértője. Vele napi szinten dolgozunk együtt, sok munkája van a sikeremben.

–Hogyan találta meg a drezdai balettegyüttest, amelynek ötödik éve tagja?

– Szerencsém volt. Próbatáncokra jártam, volt olyan hely, ahol nem kellettem vagy az igazgató meg sem nézett. Amikor Drezdában jártam, megtetszett az ottani repertoár és olyan balettmesterekkel találkoztam, akikre azt mondtam, igen, ilyen emberekkel szeretnék dolgozni. Az együttes Aaron Watkin szervezésében hat éve alakult újjá. Az igazgató hű maradt ars poeticájához, miszerint szeretné megszüntetni a klasszikus stílus és modern irányzatok közötti gátakat. Fontos számára, hogy egy táncos képes legyen akár egy héten belül is stílust váltani. Az évadban eddig a legnagyobb kihívást A diótörő drezdai változatának novemberi premierje jelentette, amit felvett az Arte Tv és dvd is készül belőle. Az évadban még két premier vár rám: egy Forsythe-est, és a Les Ballets Russes – Reloaded, melyben Gyagilev egykori együttesének darabjait gondolják újra kortárs alkotók.





–Voltak jelentős koreográfusok, akikkel Drezdában dolgozhatott?

– David Dawson, Jacopo Godani, Jiri Bubenicek, akiknek a kreációiban részt vettem, Johan Inger is megfordult nálunk, és dolgozhattam két olyan zsenivel, mint William Forsythe és Mats Ek. Tavaly májusban egyszerre voltak Drezdában. Meghatározó élmény, hogy két ekkora mester milyen módon közelíti meg a mozdulatokat. Forsythe az esztétikai kritériumok mellett fontosnak tartja, hogy akkor helyes egy mozdulat, ha a táncosnak jó érzést ad. Ek magabiztosan tudja, mit szeretne látni, pontos iránymutatást ad, de sosem beszél az összképről, hogy mi lesz végül a részletekből. A próbáikon azt érzi az ember, hogy ez az, ezért lettem táncos. Látni az elhivatottságot és a tapasztalatot, ami mögöttük van, a rendíthetetlen hitet a táncművészetben. Ez a táncost is inspirálja.

–Milyen szerepekben érezte magát igazán jól?

– Közhely, de igaz: minden szerep ajándék és kihívás. Érdekes a folyamat, amíg egy figura az enyém lesz. A Seregi-féle Rómeó és Júlia főszerepe és a drezdai A bajadér Szolorja voltak azok a szerepek, amelyekbe a legtöbbet beraktam magamból. Amikor Rómeóra készültem, megnéztem minden megszerezhető balett-felvételt, Zeffirelli filmjét, meghallgattam Ruttkai és Latinovits rádiófelvételét, vívóleckét vettem, kigyakoroltam a lépéseket és a játékrészeket. Mire ideérkeztem, mindent tudtam, csak össze kellett rakni a darabot. A bajadér technikailag annyira nehéz szerep, hogy már az óriási energiát igényel, hogy az ember jól eltáncolja. Ehhez viszont motiváció kell, meg cél, aminek alárendelhetem magam. Az kevés, hogy bemutassam, mennyire vagyok ügyes. A bajadérban meg kellett lelnem azt a morális üzenetet, amitől ma is élő a darab, a konfliktust, miszerint egy férfi elárulja a szerelmét és a nő mégis megbocsát. Elmagyarázni, mi játszódik le a férfiban, hogyan képes elmenni a világ végére, jóvátenni az árulást, hogy bocsánatot nyerjen a vétkéért. Hiszek benne, hogy a katarzis ma is fontos a nézőknek.

Karczag Márton